Nem is voltam más soha.
Ez a hazám. Ez a nyelvem. Ez a zászlóm.
Szeretem a hazámat. Nekem valahogy ez a legjobb hely a világon, összes bajával és hibájával együtt: csak itt tudok élni. Itt vagyok otthon. Ha valaki bántja, nekem fáj. Persze minden egyes ember elleni bűntett fáj, mert ember vagyok, de ha magyart bántanak, az valahogy még jobban fáj. Az eszem tudja, hogy egy bűn objektíve nem lesz nagyobb, ha magyar ellen követik el, de a szívemnek ez mégis rosszabb. Olyan ez, mintha a családomat bántanák. És tényleg olyan ez, mint a család: haragudni is jobban tudok a családtagokra, mint bárki másra. Ha egy magyar viselkedik barom módjára, hát én is jobban kiakadok, mintha egy nem magyar tenné ugyanezt. Ha haragszom a magyarokra, szidom őket, az pont olyan, mint amikor a szülő azt mondja a gyermekének: érted haragszom, nem ellened.
Büszke vagyok apáink dicső tetteire, noha valójában jól tudom, hogy semmi okom büszkének lenni rá, hiszen én semmiben nem járultam hozzá az ő dicsőségükhöz. Mégis: ha ezekre a dolgokra gondolok, elönti lelkem a büszkeség. Ha bármilyen jó, nagyszerű dolog van a világban, amelynek egy kis köze van Magyarországhoz, az rögtön kedvesebb lesz a lelkemnek, pedog tudom, sokszor épp szégyellni való lenne, hogy egyes művészek, tudósok, akik nagy dolgok létrejöttéhez járultak hozzá, éppen hogy menekülni kényszerültek e hazából. Akkor is: ha valami egy kicsit magyar, máris közelebb áll a szívemhez. Magyar vagyok. A gondolkodásom és minden, amit teszek visszavonhatatlanul magyar lesz: ez már kiirthatatlan belőlem.
Rövidesen itt van március
Persze, tudom én, hogy többségüket nem a rossz szándék vezérli, hanem a téves ítélkezés: eleve úgy vélik, hogy nem rendelkezem ezzel az érzülettel. Azt gondolják, hogy a politikai erőket, pártokat és irányzatokat fel lehet osztani hazaszeretet szerint. Mert nem tudják, hogy a politizálásnak épp előfeltétele kell legyen ezen érzület. Mert azt hiszik, hogy abból az állításból, amivel ez a poszt is kezdődik, ti. hogy „magyar vagyok” mindenféle konkrét politikai cselekedet vezethető le. Mert azt hiszik, hogy a nemzet érdeke egyféle és köztudott, sőt, magától értetődő. Mert azt hiszik, hogy a hazaszeretetből csakis egyféle politikai hitvallás következik. Jókorát tévednek. A hazaszeretet nem mond semmit arról, hogy a hazának a demokrácia vagy valamely más rendszer-e a jó. A hazaszeretet nem mond semmit arról, hogy széles állami újraelosztásra van-e szükség, vagy minimális államra, hogy piacgazdaság kell-e vagy valami más, hogy jó-e nekünk az EU, hogy Keynes-i vagy hayeki gazdaságpolitikát folytassunk, hogy mennyivel és mikor emeljük a nyugdíjakat, vagy hogy építsünk-e metrót a fővárosban. A hazaszeretet azért nem mond semmit e dolgokról, mert eleve nem is mondhat: a hazaszeretet nem egy rendszer, egy gondolkodásmód vagy egy világnézet, a hazaszeretet egy attitűd, egy érzület, abból semmi más nem következik, mint hogy az ember segíteni és ne ártani akarjon a hazának. De hogy mivel segít és mivel árt: erről már nem a hazaszeretetet kell kérdezni.
Hazafiak nem attól leszünk, ha bizonyos politikai oldalra állunk. Minden politikai oldalon lehetséges hazafiság, ha megvan a kellő érzület és az ehhez párosuló tetterő, valamint a körülmények olyan egybejátszása, amely lehetővé teszi a hazafias cselekedet létrejöttét. Amely cselekedet pont annyira lesz hazafias, amennyire a cselekvő annak szánta azt. [Vigyázat: ez nem egy erkölcsfilozófiai állítás, csak a tettek hazafias voltát hivatott megvilágítani, sem azok erkölcsi vonatkozásáról, sem pediglen hasznosságáról nem szólok most.]
Magyar vagyok.
Magyar és liberális. Aki szereti a hazáját. Soha ne akard ezt elvenni tőlem, mert nem tudod. Csak megsértesz vele.
A poszt a Rákosmenti Liberális blogon is megjelent
